Kezelőfelület, magyarul user intarface. Ez az, amin keresztül a felhasználó kapcsolatot tart a készülékkel. Beletartozik az összes kezelőszerv és a képernyő. Érdemes kicsit elmerengeni azon, hogy ma miért is olyanok a telefonok amilyenek, és ennek milyen történeti és technikai okai vannak.

A kezdetek
Menjünk vissza az időben az 40-es, 50-es évekig, vagy még régebbre. A kézi kapcsolású vezetékes rendszernél egy csengetőjelet adunk amire azonnal a kezelő jelentkezik, akinek szóban mondjuk el, hogy kivel szeretnénk beszélni. Az automata központoknál amint megemeljük a kagylót, már azonnal kapcsolatba kerülünk a központtal. (Ezt a vonal jelzi számunkra.) Egyenként betárcsázzuk a megfelelő mennyiségű számjegyet, majd beszélünk. Aztán a kagyló visszahelyezésével fejezzük be a beszélgetést. Az első esetben mindössze egy kurbli, a második esetben már a kagylóvilla és a tárcsa szolgál eszközül az ember-gép kapcsolathoz. Itt már látható is az az egészen egyszerű törvényszerűség, hogy minél bonyolultabb a technikai rendszerünk, annál összetettebb felület szükséges használatához.
Az első, csak szűk körben elterjedt rádiótelefon rendszerek szintén kézi kapcsolású elven működtek, csak a 70-es évek közepén jelentek meg az automata kapcsolásra képes központok és készülékek. Ezeknél mindössze egy numerikus billentyűzetre, egy hívásindító, egy hívásbontó, egy be/ki kapcsoló gombra, valamint az elgépelés javítására szolgáló C (clear) gombra volt szükség. Esetleg a hangerősség állítására találunk egy fel-le gombot a kézibeszélő oldalán. Az kezelőfelület a készülék funkcióját tükrözi, hívást indítani, hívást fogadni, semmi több. Itt jelentek meg először a kijelzők, ugyanis felmerült az igény arra, hogy a készülék is közöljön információt a felhasználóval.

Csak pilótavizsgával...

A kezelhetetlenség egyik csúcsa nagyjából 1990-ből. A Motorola MCR 9500XL kézibeszélőjén összesen 24 gomb található.

A cellás, első generációsnak nevezett analóg rendszerek a Egyesült Államokban futották be a legnagyobb karriert, de a skandináv országokból kiindulva nyugateurópában, főként a magasan iparosodott Németországban is igen nagy népszerűségre tettek szert. Az AMPS, NMT vagy TACS hálózatokhoz (hogy csak néhányat említsünk a sok közül) már kizárólag digitális vezérlésű készülékeket tartoztak, így viszonylag kevés áldozat árán lehetett plusz szolgáltatásokat rakni beléjük. Ilyen pl. az utolsó szám újra hívása, vagy esetleg az utolsó tíz hívott szám megjegyzése. Így került redial gomb a fent említett alapkészlet mellé. A készüléknek nem volt mai értelemben vett menüje, néhány beállítás ritka módosítására volt csak lehetőség. Ezeket egy újabb, általában M és/vagy SET gomb segítségével lehetett elvégezni. Az M gomb után be kellett ütni az adott "menüpont" számát, majd szintén szemszerűen beadni az értéket. A csengetési hangerő 5-ös fokozatra való állítása pl. a következő képen történhetett: M-3-5-SET, amennyiben a 3-as számú pont szolgált a csengetési hangerő megadására. Ezek a készülékek még többnyire numerikus kijelzővel rendelkeztek, így szöveget nem, csak számokat, ill. maximum a hét szegmens által megengedett rövidítéseket voltak képesek kiírni.

Az Ericsson GH198 (1993.) ugyan már GSM rendszerű készülék, de még magán viseli az RCL, S, C és M gombokat, kezelése még mindig nehézkes. Jobb oldalt a készülék néhány tipikus kijelzőképe látható.

A hálózat elérhetőségének vagy a folyamatban lévő beszélgetés jelzésére egy-egy színes fény szolgált, amelyeknek sokszor alakjuk is eltérő volt, pl. háromszög, négyzet, kör. A piros színű, LED-es hétszegmenses számkijelzőket lassan felváltották a kékesen világító vákuumfluoreszcens kijelzők, amelyeknél már egyszerűbb volt megoldani, hogy számjegyek mellett betűket is megjelenítsenek. A hét pálcikát 14 váltotta, amelyekkel már a latin ABC minden betűje egyértelműen megjeleníthető volt. Új szolgáltatások is megjelentek, köztük a legfontosabb a telefonkönyv. A készülékben neveket és a hozzájuk tartozó telefonszámokat lehetett eltárolni. Így került számos készülékre a memória elérésére szolgáló gombok, nevezetesen az S (store) és az RCL (recall). Egy szám tárolása pl. következőképpen történhet: A szám beírása után S gomb, majd ha nem akarjuk megadni, hogy hányas memóriahelyre kerüljön ismét S, majd a név begépelése és ismét S. A szám előhívásához az RCL megnyomása után be lehetett írni a memóriahely számát vagy egy újabb gombbal (ABC vagy alph) alfanumerikus módba váltva, be kellett írni a név első néhány betűjét. A bejegyzés megjelenítése után a hívásindító gombbal lehetett hívást kezdeményezni. Innen már csak egy lépés, hogy a gombok közé egy felfelé és egy lefelé mutató nyíl kerüljön. Ez lehetővé teszi, hogy a memóriabejegyzések között lépkedjünk. Az eddig nehézkesen elérhető beállítások is közelebb kerültek a felhasználóhoz, ugyanis már nem (minden esetben) volt szükség a kézikönyvre, hogy eligazodjunk a menüben. Ez azért is jó volt, mert szépen lassan, de biztosan egyre több funkció került a telefonokba, változtatható csengetés, óra stb. A hazánkban is használt NMT-450-es készülékek ilyen és hasonló kezelőfelülettel rendelkeztek. Ez összesen 20-22 darab gombot jelentett.

Kevesebb gombot!

A két korszakalkotó "új kezelésű" telefon, az Ericsson GH 337 (1994.) és a Nokia 2110 (1995). Az Ericsson megoldásában a mindössze öt funkciógomb, a Nokiánál a két softkey teszi egyszerűvé és áttekinthetővé az egyre összetettebb funkciók használatát.

Aztán jött a GSM. Az új digitális rendszer sokkal több szolgáltatást hozott. A funkciók sokasodtak, így már nem volt elég a régi telefonoknál megszokott egy darab menü, amiben a szinte kizárólag a beállítások találhatók meg. Kialakultak az első, mai értelemben is menünek nevezhető fa struktúrák, amelyekben szintenként lépkedve, csoportosítva találhattuk meg a funkciókat, szolgáltatásokat és beállításokat. Ennek ellenére a GSM készülékek néhány évig az analóg telefonoknál megszokott, igen bonyolult kezelést kapták. Egy szövegsoros vagy egy szöveg és egy számsoros, legjobb esetben két szövegsoros kijelzővel rendelkeztek. Ezekben az időkben két dolog is az egyszerűsítés irányába mutatott. Egyrészt a több szolgáltatás miatt kezdett nagyon bonyolulttá válni a kezelés, másrészt sokkal olcsóbb volt szoftvert írni, mint gombokat a készülékre helyezni.

Bal oldalt a mobilos világ máig legegyszerűbb kezelőfelülete látható (Nokia 3110 1997-ből). Jobb oldalt a négyitányú gomb egyik első alkalmazása (Panasonic G450 szintén 97-ből).

Az első "új kezelésű" készülékek az Ericsson GH 337 és a Nokia 2110 voltak 1994-1995 táján. Az Ericsson megoldásában a 10-12 funkciógombot öt billentyű váltotta. Két nyíl, egy C (törlés, visszalépés), a Yes/hívásindító és a No/hívást megszakító gomb. Ezek segítségével szabadon barangolhatunk a menüben. Belépés, menüpont aktiválása, jóváhagyás: Yes, módosítás nélküli kilépés vagy egy szintet vissza: No, alapállapotba hozás vagy karakter törlése: C. A Nokia megoldásában az említett gombokon kívül még megtaláljuk a múlt hírnökeként az ABC (szöveges beírásra váltó) gombot. Továbbá itt nem kombinálták a Yes/No gombokat a hívásgombokkal, ellenben feltalálták a softkey-t. A képernyő alá két oldalra elhelyezett két gomb mindig azt a funkciót hajtja végre, ami a képernyő sarkaiba van írva. És természetesen itt mindig azok a lehetőségek tűnnek fel, amelyek az adott működési helyzetben értelmezettek. Pl. szám tárolása/visza, vagy hív/kilép vagy megtart/változtat. Mindkét cég megoldása jónak bizonyult. Az Ericsson jóval később, akkor már Sony Ericsson néven, gyakorlatilag változatlan gombokkal még 2002-ben is készített telefont, (T100) ami nem a cég maradiságát, hanem az annak idején kitűnően kitalált kezelést jelzi.

A sony Jog-dial megoldása a J5 készüléken és a Nokia 7110, amelyen elöl, a képernyő alatt található a görgő.

A Nokia továbfejlesztette megoldását, elhagyta az ABC gombot és a két softkey-t az alsó kategóriában egyre cserélte (3110, majd 5110), sőt itt még az eddig létszükségletűnek tartott hívásindító és megszakító gombokat is lehagyta. Az egy softkey-jel rendelkező Nokia telefonok kezelőfelülete még ma is legegyszerűbb, leglogikusabb kialakítás. Itt értük el a gombok számának minimálpontját. Négy funkciógombál kevesebbel nem is igazán lehet használható telefont építeni. A változás másik fontos eredménye, hogy végképp eltűntek a tizennégy szegmenses és egysoros kijelzők, helyükre pontmátrixos minimum kettő, de sok esetben három vagy négysoros képernyők, kerültek. Ezeken már jól megjeleníthetők a menük is.

Görgők, tárcsák, érintőképernyők
Amíg a GSM készülékek viszonylag egyszerűek voltak, elegendő is volt az ismertetett 4-5 gombos kezelés, de a funkciók szaporodásával ismét növekvésnek indult a gombok száma. Az egyszerűsödés után a legtöbb gyártó már rendre használható, áttekinthető gombelrendezésű készülékeket épített. Persze egy-egy gyakori funkció elérésére (pl. telefonkönyv, hangerő, hangjegyzet) továbbra is találunk dedikált gombokat, de ezek az alapvető menükezelést vagy általános kezelést nem befolyásolták, mindössze megkönnyítették az egyébként is sokat használt szolgáltatások elérését. Megjelentek előbb a négyirányú "navigáviós" gombok, majd a joystickok, amelyekkel hirtelen nagyon egyszerűvé vált a többszintű menükben való barangolás. Az egyik úttörő navi-gombos készülék a Panasonic G450 volt.

Alcatel One Touch Com, az egyik első kommunilátor, amely 1998-as mejelenésével némileg megelőzte korát, mellette az Ericsson R380, amelynek lehajtható billentyűtete később a Sony Ericsson P800-nál köszön majd vissza. A Nokia kommunikátor megoldásában kettényitható felépítést alkalmaztak. Belül teljes billentyűzet és képernyő, kívül egy hagyományos telefon felület található.

A képernyőn megjelenítendő információmennyiség növekedésével egyre fontosabbá vált, hogy a felhasználó gyorsan és hatékonyan barangolhasson pl. a telefonkönyv-bejegyzések vagy kicsivel később az e-mail-ek és a WAP oldalak között. Elsőként a Sony lépett, az 1997-ben bejelentett Z1 készülékét végtelenített tárcsával látta el, amelynek segítségével egyetlen mozdulattal akár 5-6 sort lehetett görgetni a képernyőn. (A cég egyébként számos más szórakoztatóelektronikai eszközébe is beépítette a Jog-dial névre hallgató forgatógombot.) A megoldás annak ellenére nem terjedt el, hogy a Sony később az alsó kategóriába is lehozta ezt a megoldást (CMD-J5 és J6, 2000. ill. 2001.), és a Nokia is előállt egy görgős modellel, a WAP böngészésre is alkalmas 7110-el. Vélhetően a drága és helyigényes mechanikai alkatrész tartotta vissza a már készülékzsugorítási lázban égő gyártókat. A Jog-dial egyébként majd a Sony Ericsson kommunikátorokban (P800, P900 sorozat) köszön vissza, és mai napig tartja magát a felhasználók igen nagy örömére.
A PDA-k megjelenésével, a mobilos adatátvitel gyorsulásával, valamint az internet és az e-mail gyors terjedésével szükségszerű volt, hogy előbb utóbb valaki érintőképernyős, PDA-funkciókkal felruházott mobiltelefont készít. Az első ilyen készülék (tudomásom szerint) Az Alcatel One Touch Com volt 1998-ban, majd jött 2000-ben az Ericsson R380. Sokáig úgy nézett ki, hogy az érintőképernyős kezelés és a Nokia által a 9000-es kommunikátor óta favorizált QWERTY billentyűzetes szétnyitható kialakítás csatájából ez utóbbi kerül ki győztesen. A már említett Sony Ericsson P800 és számos népszerű utódja azt jelzi viszont, hogy van létjogosultsága a megoldásnak. Annál is inkább, mert az utóbbi néhány évben megjelentek a GSM modullal ellátható PDA-k, majd a beépített telefonnal rendelkező modellek is, amelyek hagyományosan érintőképernyős felépítésűek.

Így foglalható össze röviden a mobiltelefonoknál alkalmazott kezelőfelületek fejlődése. A kezdeti funkciógombok és dedikált billentyűk szerepét folyamatosan átvették a menüstruktúrák. A kezelés bonyolultsága fokozatosan áttevődött a menükre, így ma már nem a gombok nagy száma és a fejbentartandó kezelési és nyomkodási sorrendek, hanem a menük mélyén rejtőző beállítások megtalálása jelenthet nehézséget.

(c) Oldmobil 2006.